Versek

Nem szakadhat meg a szívem,
hisz emléked ott pihen.
Méltó helyen,
egyedül
s mégis velem

Bárhová is juttat sorsod,
ott leszel velem.
Két különböző ponton,
mégis egy helyen.

Te sem vagy már egyedül,
- Bár távol tőlem -
Bárhová is jutsz el
az az én történetem

Így szűnik meg tér és idő
nincs kezdetem és végzetem
ha keresnél megtalálsz
méltó helyen
hidd el
jó ott nekem...

Gál János: Bújócska

Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette

Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta

Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.

Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.

Kormányos Sándor: Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...

Hanisné Lecsek Ilona: Éj leple alatt

Amikor az éj sötét fátylat ereszt,
Sok kis csillag ragyogva rád nézeget,
Kutatva nézed, s az arcát keresed,
Oly rég láttad, hogy lassan elfeleded.

A Hold mosolya kivilágosodik,
Hisz tudja, valaki rólad álmodik,
Álmokat szövöget, szebbnél szebbeket,
Belül érzi, szíve csak Téged szeret.

Mialatt két lélek egymást keresi,
A sors útjukat újra keresztezi,
Hatalmas remény mindkettő szívében,
Szerelem lángja halad ereikben...

Elérkezett az a csodás alkalom,
Mikor a két szempárt megpillanthatom,
Az éj leple alatt egybeolvadnak,
Vágyuk fellobban és összefonódnak...

Neubauer József: Szeress még!

Lemenő nap sugaránál
nyújtom feléd kezem,
mindenki továbbáll,
...maradj kicsit velem.

Szertefoszlott minden álmom,
az éjszaka jő,
sötét leplét látom,
a tájra álmot sző.

Újraélem álmom, vágyam,
kudarcom... mely fáj nagyon,
szememre nem jön álom.
Ó, itt leszel... az új hajnalon?

Szívem marja
féltékenység keserű pirulája.
Engednélek, ha mennél,
tudnám... visszajönnél.

Kezed nyújtsd ...ó ...felém,
ha mennél,
érezzem még,
...kérem ...szeress még!

Siktár Éva: Himnusz a szerelemről...

Önfeledten néztük egymást,
csillogott a szép szemünk,
kizártuk a külvilágot,
csak a csend volt ott velünk,
Mit láttam a két szemedben?
Elmondom, ha akarod,
tiszta érzést oly szerelmest,
és hozzám ért karod!

Simogatott lágy szellőként,
éreztem, ez szerelem,
mosolyod a felhőkig ért,
tudtam, hogy kellesz nekem.
Álltunk egymást átkarolva,
szédültem akkor kicsit,
nem változott, lásd azóta
szinte semmi sem, kicsim.

Holdas éjjelt együtt néztük,
figyeltek a csillagok,
fiatalon nem is féltünk,
éreztem, boldog vagyok.
Évek múltak, évtizedek,
nem változott semmi sem,
csillagok közt járok veled,
nem változom, nem hiszem!

Mért is kéne megváltoznom,
hisz így nagyon jó nekem,
mosolyodat míg láthatom,
ugye, itt leszel velem?
Egymás nélkül, ugyan, hogyan
élhetnénk az életünk,
csodálkoznak talán sokan,
mi jelenthet fényt nekünk?

Egyszerű a képlet, tudod,
nem sok ismeretlenes,
neked is eszedbe jutott,
érzed, mit jelenthet ez!
Egyetlen szó, hogy szeretet,
Veled van egy élten át,
nem történhet semmi veled,
érzed szívem ritmusát.

Szabó Csillag: Vallomás

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget."

Oly furcsa érzések kavarognak bennem,
melyek igazán mélyek.
Mikor szemed zöldjébe először néztem,
akkor éreztem, hogy élek.

Mit ér a kék patak, ha nincs, ki őt rabul ejtse?
A sűrű erdő békét adó
szembogarad tükrében, mint ezer vízcseppecske,
végül otthonra lel.

"De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház."

Szilárd szívem szenvedéllyel tekint terád,
hűségének kemény falát semmi nem törheti át.
Erős szerv az enyém, de könnyen baja esik,
párja nélkül gyenge, ezer darabra törik.

Zúg fejemben a gondolat;
Lesz-e ilyen valaha még?
Elönt újra a bódulat,
én a tiéd, te az enyém!

"A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász."

Fényt szórsz rám és beterítesz,
álomporral búcsút intesz,
kezedben egy kiskosárral
mély ábrándba úgy segítesz.

Álomképben hű alakoddal táncot lejt
szerelmemnek minden egyes mozdultja.
Te vagy csak, ki megérti ezt,
mi az én lelkem megmozgatja.

Keringőt lejt, majd tovasiklik,
akár a hűvös tavon a jégkorcsolyás,
lába alatt a tó megizzik,
s a fagyból a szív felmelegszik.

Szinte már éget a levegő.
Az irántad érzett szeretet táplálja.
Ha a tóba visszanéz a merengő,
búját, gondját nem találja.

Hisz minden rosszat elvettél tőle!
Minden, mi fájt, magadnak akartad!
Egyek vagyunk már, mint csontnak a velője,
ott vagy bennem akarva, akaratlan.

"S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom."

Én ennyire soha sem szerettem senkit.
Elhajtottam hát mindenkit,
aki azt mondta;
Várj! Akarok mutatni még valamit!

DE AZTÁN JÖTTÉL TE!

Félénk lány eszével, hiú ábránddal
lettem életed csodás részévé.
Megannyi sok színes álommal
váltam tüzes szerelmed fontos elemévé.

A föld, a tűz, a levegő, a víz
mindennap, mindenhova elkísér.
És elkísérsz te is az emlékeimben,
együtt töltött, boldog perceinkben.

A föld, a virág talpad alatt kiburjánzik,
a tűz lelkedben hatalmas lángot szít,
a levegő a szélben melletted ugrándozik,
és én, a víz, táplálom a testedet.

Mára te lettél mindenem.
Mindenem, mi akartam, hogy legyél.
Többé soha el nem eresztelek,
elmondom hát, miért:

Te vagy a korai hajnal, ki lágy szellővel üdvözöl,
Te vagy a fényes nap, ki reggelente csókkal köszönt,
Te vagy az ég és te vagy a mindenség,
Te vagy a lét, és minden, amit szeretnék.

Te vagy a születés, mi esélyt ad az életre,
Te vagy gyermekkor, ki játékkal öltöztetsz fel,
Te vagy megérés, megmutatod, hogy semmi sem véletlen,
És te vagy majdan az elmúlás is.